Angyali történet az anyai szeretetről

Van egy hivatás…

Egy különös hivatás. Olyan, ami nem lehet bárkié. Míg orvos, csillagász, művész, tanár… bárki lehet, addig ez a hivatás nem lehet mindannyiunké.

Anya csak Nő lehet. Ez az ő kiváltsága. Az ő hivatása. A legszebb és legnehezebb.

A legnehezebb, hiszen olyan hivatás, amely sosem ad szabadságot, soha nem enged pihenőt, állandó figyelmet, szeretetet,odaadást kér, vár, követel. Ám mégis szép. Mert csak ő ismeri a titkot. Az anyai szív titkát. Hogy miként válik egy új élet önálló emberré. Mert csak ő ismeri a titkot, hogy milyen áldozatokat hozott meg érte. Mert ő adhatja a legtöbbet az új életnek. Ő adhatja a legtöbbet önmagából, ő adhatja a legtöbbet szeretetéből. És ennek a hivatásnak a gyümölcse egy új ember. Akinek fejlődését, gyarapodását, emberré válását nap, mint nap aggódva figyeli, segíti. Sokszor lemondások árán. Akinek sikerét büszkén, boldog szívvel figyeli a háttérből. Csendben, szerényen meghúzódva. Önmagát látja gyermekében. És a gyermek erről mit sem tud… Mit sem tud mindarról a sok-sok áldozatról, amit az anya érte hoz. Csak egyet tud. Egyet érez. A szeretetét. És ez a legfontosabb…

Egy legenda szerint az Úr angyala egy gyönyörű napon elindult a mennyből e régi világ irányába. Itt végigment a mezőkön és városokon, és napnyugtakor megigazgatva aranyszárnyának tollait, ezt mondta: ,,Most már vissza kell térnem a világosság világába, vajon mit vigyek magammal itteni látogatásom emlékéül? Ó, mily gyönyörűek és illatosak a virágok! Leszakítom azokat és csokorba fogom.”
Elhaladva egy falusi otthon mellett, a nyitott ajtón át meglátott egy csecsemőt, aki édesanyja arcára mosolygott, s az angyal így szólt:
,,E kisbaba mosolya szebb, mint a kezemben levő rózsák, ezt is magammal viszem.”
Aztán föltekintett a bölcső mellett álló édesanyára, aki szeretetét árasztotta kicsinyére mint kiapadhatatlan forrást, és megcsókolta gyermekét.
,,Ó – mondta az angyal -, ennek az édesanyának a szeretete a legértékesebb, amit láttam az egész világon. Ezt is magammal viszem.”
E három kinccsel a kezében visszarepült a gyöngykapuk felé, és mielőtt belépett volna, elhatározta, hogy megvizsgálja emlékeit.
Legnagyobb meglepetésére a virágok már elszáradtak, és nem látszottak szépnek. A kisbaba mosolya is elváltozott, de az édesanyai szeretet megőrizte teljes frissességét, szépségét és illatozását.
Eldobta az elszáradt rózsákat, az elváltozott mosolyt, és a kapukon áthaladva köszöntötték a menny seregei, amelyek összegyülekeztek, hogy megtekintsék, mit vitt magával.
Így szólt:

,,Ezt az egyetlen kincset találtam a földön, amely megőrizte illatát és szépségét a menny felé vezető úton. Az egész világon a legdrágább kincs az édesanya szeretete.”