Mindenszentek és Halottak Napja – Fénylő üzenet az idő túloldalára

A keresztény világban november 1-je mindenszentek ünnepe és november 2-a halottak napja. Ezeken a napokon az elhunytakra emlékezünk, és értük imádkozunk, hogy mielőbb Isten dicsőséges országának tagjai legyenek.

Nem a halált ünnepeljük, hanem azokat, akik már eljutottak az örök életbe.

Mindenszentek ünnepe és halottak napja közvetlen követik egymást a naptárban, azonban mindkét napnak más áll a középpontjában. Az viszont közös bennük, hogy ekkor elhunyt embertársainkra emlékezünk. Ez nem a halál ünnepe, hanem annak arra emlékeztet, hogy Isten irgalmas szeretete által az országába megannyi lélek eljutott.

Betakarja az ősz a temetőket. Bronzszínű avar alatt motoszkál a múló idő, a krizantémok átható illata megidézi ilyenkor bennünk a már csak emlékeinkben élő szeretteink arcát, hangját, mozdulatait. A holtukban is hozzánk tartozók fejfái előtt meggyújtott gyertyáink lobogásában egymásba karol a lelkekben csak lassan szelídülő gyász és a szűnni nem akaró szeretet. Az emlékező gondolat könnyekké változik és a sírok alól megsimítja arcunkat a nélkülük tovatűnt idő.

Mindenszentek ünnepe a katolikus egyházban a parancsolt ünnepek közé tartozik. Ezen a napon emlékezünk minden mennybe jutott lélekről. Legfőképpen azokról, akiknek az évközi időben nincsen külön ünnepük. Az egyház nemcsak azokat tartja szenteknek, akiket a pápa szentté avat, hanem minden meghalt embert, akinek lelke a mennyországba került.  Ugyan azt nem tudhatjuk, hogy ők pontosan kicsodák, de itt nem is ezen van a hangsúly, hanem Isten irgalmán. Pál apostol is ezt írja a Kolosszeieknek írt levelében:

„Adjatok hálát az Atyának, aki arra méltatott benneteket, hogy részetek legyen a szentek örökségében, a világosságban…” (Kol 1,12)

November 2-án, halottak napján a tisztítótűzben szenvedő lelkekért imádkozunk, hogy mielőbb ők is Isten országába jussanak. Azokra az elhunytakra figyelünk, akik már úton vannak az örök élet felé, de még meg kell tisztulniuk, mielőtt bejutnának oda.

A purgatóriumban lévő lelkekért való imádkozásnak nagy a jelentősége, hiszen ők nem tudják mások közbenjárását kérni.

Mi, itt a földön azonban tehetünk értük. Katolikusként teljes búcsút is nyerhetünk számukra.

Egymásra hajol élet és halál, hogy tudassa velünk: lét és nem lét rokon, egy tőröl való. A talpunk alatt zörgő avarban, zarándok lépéseink neszében ott visszhangoznak öröknek tűnő hiányaink. De mégis, mintha kézen fognának bennünket temetett halottaink azt súgva fülünkbe megfellebbezhetetlen bizonyosságként, hogy míg élünk és emlékezünk, ők is bennünk élnek. Egykor volt apák, anyák, testvérek, gyermekek, barátok, ismerősök és ismeretlenek azt a reményt táplálják belénk mindannyian, hogy gyertyáink fénye – bármit mondat is velünk a ráció -, eljut hozzájuk valahogy. S hogy az elmúlás – minden földi tapasztalás ellenére – mégsem végleges.

Van élet az idő túloldalán.

Ennek a két napnak az üzenete számomra csodálatos: az egyház nem feledkezik meg senkiről. Akár a mennyben van már, akár még csak az odafelé tartó úton jár, mindenkire figyel. A világ ugyan azt mondja, a halállal minden elmúlik, de a keresztény ember hiszi és tudja, hogy a halál után kezdődik az igazi élet. Az év ezen időszakában erre emlékezünk.

Áldás!